Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Biegelbauer Pal: Párkapcsolatról másképp. (részlet)

2010.06.29

PÁRKAPCSOLATRÓL MÁSKÉPP (részlet)
(A NAGYBETŰS MEGJEGYZÉS NEM RÉSZE AZ ANYAGNAK)


Párkapcsolat: Két ember kölcsönös, önkéntes, a másiknak való odaadottsága.

Kölcsönös, tehát mindkét fél részéről való. Ha csak az egyik fél(!)
odaadott, az csak a kapcsolat felé tett elengedhetetlen lépés, ezáltal a
kapcsolat megteremtésének lehetőségét adja a másiknak, de nem kapcsolat.
Teljessé csak a másik fél viszont-odaadottsága révén válik.

Önkéntes, tehát szabad. Szabadság nélkül nincs párkapcsolat. Amikor
valamelyik fél bármilyen erőszakkal fordul a másik felé (anyagi,
egzisztenciális, érzelmi zsarolással, vagy akármilyen manipulációval), az
kizárja az emberi kapcsolat lehetőségét. Mert csak az emberi, ami önkéntes,
azaz szabad.

 

TALÁLKOZÁS

Minden találkozás a létezésünk csodapillanata. Nem véletlen. Amit
véletlennek nevezünk, az az általunk fel nem ismert szükségszerűség. Minden
találkozás a létezés egy-egy üzenete.
Hogy miért nem tudatosul? Hogy miért
nem éljük meg találkozásaink csodáját? Mert énképünkkel, egónkkal
azonosulunk, azt hisszük, hogy olyanok vagyunk, amilyennek mások által
"megismertük" önmagunkat, és ez az énkép tele van elégtelenséggel, nem
olyanok vagyunk - véljük - amilyennek "kéne hogy legyünk". Amíg azt hiszem,
hogy olyan vagyok, amilyen az énképem, addig örökösen kisebbrendűségi
érzésben fogok szenvedni. És ez az egó vacogva reszket, fél, hogy nem fog
megfelelni a másik elvárásainak. A torz, a hamis énkép, ami nem más, mint
egy előítélet-halmaz, nemcsak azt teszi lehetetlenné, hogy magamat

valóságosan lássam, hanem azt is, hogy a másikat annak lássam, aki. Amíg az
egó szemüvegén keresztül nézem a másikat, csak az előítéleteimbe öltöztetem,
és képtelen vagyok látni őt. Így megyünk el egymás mellett - vakon a
félelemtől.

Ha tudnánk, kik vagyunk mi valójában! Ha tudnám, ki vagyok én! Ha tudnám ki
a másik! Akkor tudnánk, mit jelent találkozni. Akkor tudnánk, mit
mulasztunk: a találkozás csodáját.

Szerelem az első látásra

Vannak az életünkben váratlan kegyelmi pillanatok. Amikor nem tudjuk nem
észrevenni, hogy ki is igazán a másik. Amikor annak látjuk a másikat, aki és
amilyen: minden elképzelést messze felülmúló csodának. Felragyog előttünk,
szép, gyönyörű, hibátlan. Bensőnkben a szívünkre öleljük, és általa
szívünkre öleljük a Mindenséget.

 

NAGYON FONTOS DOLOG TUDNI A SZERELEM ELSŐ HÁROM ÉVÉT!

ENNYI IDEIG TART A LEGIDEÁLISABB SZERELEM IS.

 

KOMOLY SZELLEMI RÁNYÍTÁS MELLETT TÖRTÉNIK SOK ESETBEN A TALÁLKOZÁS, RÉSZBEN A SZABAD AKARAT (1%) FIGYELEMBETVÉTELÉVEL.

 

 

 

 

Szerelmesek lettünk.

Szép lesz a világ, az emberek is kedvesek és mi magunk is elkezdünk
ragyogni. Azzal sem törődünk immár, hogy mit szólnak hozzá a többiek.
Tudjuk, hogy a véleményük szerint mi nem vagyunk normálisak, de mit számit?
Ráébredünk, hogy csak a boldogtalanságot tekintik norma szerintinek, hisz a
normát megszabó többség az. Boldogan vagyunk abnormálisak. Szárnyalunk.
Valóságosak lettünk. Annak látjuk a Világot, a másikat, magunkat, ami, és
aki - a szeretet áradásának, és olyannak, amilyen - gyönyörű titkokkal
terhesnek. Elkülönültségünk megszűnik, a didergő magány szertefoszlik, az
ego határai eltűnnek, és megéljük az egység csodáját.
Nemcsak szerelmesek
lettünk, hanem valóságosan szeretünk is. E kegyelmi pillanatban még azzal
sem törődünk, hogy a másikat is megérintette-e a mi létünk csodája.
Viszonzásvárás nélkül áradunk.

És egyszer csak visszazuhanunk a félelembe. A szeretet tovavész, marad a
"szerelem" a maga gyötrelmeivel, feneketlen magányával, ismét az egó az úr,
tovatűnt az én. A szeretet édessége helyett a szeretet ellentétének, a
félelemnek a keserűsége.


Miért?

A SZERELEM

A szerelem életünk nagy ajándéka. Abszolút ingyenes. Egyszerre csak itt van.
Mint minden igazán nagy és lényegi dolog, történés az életünkben.
Erőfeszítést csak életünk fontos, de lényegtelen dolgai igényelnek, csak
ezek "szerezhetők meg". Ami valóban boldoggá tesz minket, azt nem lehet
akarni, nem lehet célul kitűzni. Nem kell érte megdolgozni, nem kell érte
fizetni. Mint derült égből a villámcsapás itt van. Életünk legelkeserítőbb,
belénk nevelt léthazugsága az, hogy csak akkor leszünk boldogok, ha valamit
elérünk, megszerzünk, ha valaki vagy valami a miénk lesz, és ha nem, akkor
boldogtalanok maradunk.
És hiába tapasztaltuk meg akár százszor is, hogy az
erőfeszítéseink árán megszerzett anyagi, sőt, szellemi javak nem tesznek
boldoggá - öröm van, de beteljesedés nincs, mégis bedőlünk ennek a mélyen
belénk táplált hazugságnak. Boldogság nem a birtoklásban, hanem az
elengedésben van. Ám ez sokkal nehezebbnek tűnik, mint a szerzés. Ez
utóbbinak jól bevált útjai vannak, ismerjük azokat, erre megtanítottak
minket. Ám az elengedéshez egyszerűen nem értünk, sőt szégyennek,
feladásnak, hűtlenségnek tekintjük
.

 

Sokszor az "erős" énkép teljes összetörése, a "mélypont ünnepélye" kell ahhoz, hogy elengedjük előítéleteinket, hogy tudatára ébredjünk eredendő boldogságunknak. Sokszor nem a fájdalom árán ébredünk erre, hanem megérint minket a létezés csodája:
egy kis virág, egy gyönyörű naplemente, egy ember közelsége - és boldogok
vagyunk
. A vallásos szóhasználat ezt kegyelemnek, Isten ajándékának nevezi,
amit nem lehet "kiérdemelni" egyszerűen jön, itt van és tele a szívünk,
túlcsorduló a boldogságunk.

A szerelem ajándék. Mindent elsöprő, az egész embert felkavaró mély
megrendülés. Csodát hordoz a méhében. Eloszlik az addig minket vakká tévő
előítéletek hályoga, gondoljunk csak arra, hogy akibe szerelmesek lettünk,
mennyire felelt meg az addig megfogalmazott "ideálunknak" - legtöbbször
semmiben, vagy éppen az ellenkező küllemű és belbecsű embert szerettünk meg.
Leomlik a szívünket védő fal, és merjük vállalni a védtelenséget, a
szeretetben való kiszolgáltatottságot.


A szerelem mindig üzenetértékű. Nincs tekintettel senkire és semmire.
Mindegy, hogy valaki fiatal vagy öreg, gazdag vagy szegény, mindegy, hogy
független, vagy elkötelezett valaminek: egy ügynek, amely magányos életet
követel, vagy elkötelezett valakinek: jegyes, élettársa valakinek vagy
házasságban él. Mindenkit utolérhet, mindig váratlan és mindig ajándék.

Bennünk született csoda és rajtunk áll, mit kezdünk vele. Döntés elé állít.
Lehet, hogy megkérdőjelezi az elkötelezettség értelmét - és akkor felrúgunk
mindent. Lehet, hogy még mélyebbé teszi elkötelezettségünket - és ekkor vagy
elfogadjuk a bennünk megszületett érzést és merünk boldogok lenni a
beteljesülés reménye nélkül, vagy szenvedünk, mert azt hisszük a szerelem
csak beteljesülve, azaz a másikkal együtt élve igazi, a nélkül csonka. Ez az
egyik legnagyobb tévedés.

A szerelem bennünk születik, bennünk virágzik, és bennünk múlik el. Nem
köztünk. Akármilyen furcsának tűnjék is, ehhez a másik félnek, azaz annak,
akibe szerelmesek vagyunk szinte semmi köze sincs. "Csak" annyi, hogy ő volt
az, aki előhívta bennünk a csodát.
A csodát, hogy kilépve az illúziók
világából magunk is valóságossá váljunk, és annak lássunk egy embert, aki és
amilyen ő valójában. És ez az, ami a boldogság. A létezés valóságában
valóságosan élni. Szeretni. Ekkor nem "számít" semmi. Sem az, hogy milyen
szerepet játszok (elkötelezettet, vagy függetlent), sem az, hogy a másik mit
szól hozzá, észreveszi-e vagy nem, elfogadja-e vagy elutasítja, viszonozza-e
vagy sajnálkozik, nem számít. Mert ilyenkor valóságosan élve tudjuk, hogy a
boldogságunk soha sem másoktól függ, csak és egyedül, kivétel nélkül tőlünk,
önmagunktól. Ezáltal válik a szerelem a valóság, a szeretet iskolájává.

A szerelem akkor válik üressé, amikor meghal benne a szeretet. Amikor a
valóságból visszazuhanunk a káprázatok, az illúziók világába. Már nem a
másik valóságát látjuk, hanem az általunk róla alkotott kép (illúzió) tölti
ki belső látóhatárunkat. Vakká váltunk. Csak az üres szerelem vak. A képet
szeretjük, nem a másikat. A képet, amelynek semmi köze a másikhoz, csak a
létezés félreértéséből eredő vágyainkhoz. Összetévesztjük a képet a
másikkal, megágyazva ezzel az elkerülhetetlen csalódásnak. Már úgy érezzük,
hogy nem tudunk élni nélküle, ő kell a boldogságunkhoz.

Felbukkan lelkünkben a félelem, a "mi lesz velem nélküle?" És a félelem arra sarkall, hogy a
boldogságunk érdekében tennünk kell valamit, meg kell szereznünk a másikat.
Elfeledkezünk arról, hogy szabadok vagyunk, hogy a másik is szabad, és a
szabad létezők között olyan birtokviszony nincs és nem is lehet, hogy "Te az
enyém vagy".

A szerelem vagy a szabadságomból fakadó, vagy semmilyen. A szabadság csak
egy birtokviszony megteremtésére ad lehetőséget, a valóság birtokviszonyára,
ami így hangzik: "Én a Tied vagyok".
Ez a létezés. Mert a létezés -
egyirányú utca. A létezőből indul ki, és tart a másik felé. Azáltal, hogy a
létező odaadott. Ha nem odaadott, nincs. Lenni és odaadottnak lenni ugyanaz.
Elég körülnézni a Világban: minden odaadott. Folyamatosan. Árad. A létezés
ingyenes ajándék. Ám a körülöttünk lévő tárgyi világ nem tud nem odaadott
lenni. A szabad létező tud. És ha nem odaadott, nincs. Csak úgy néz ki, mint
ha lenne. Mert a teste anyagi, nem tud nem áradni. De az én tud nem odaadott
 lenni. Ilyenkor nincs. Ilyenkor csak az odaadottság lehetőségeként szunnyad
a semmi méhében. A test és a szellem üres burok csupán. A lényeg hiányzik,
az én. Odaadottnak lenni annyi, mint szeretni. A szabad létező csak akkor
van, ha szeret. Ha meg akarom szerezni a másikat, ha azt akarom, hogy ő az
enyém legyen, tragikus tévedés áldozatává váltam.
A másik csak úgy lehet az
enyém, ha ő a benne ragyogó szabadságában úgy dönt, hogy nekem adja magát,
ha ki tudja mondani: Én a Tied vagyok. És ez csak és kizárólag az ő döntése
lehet. Szabad és önkéntes. Ebben a döntésben kiteljesedik, valóságos és
boldog lesz, tekintet nélkül arra, hogy én hogy viszonyulok hozzá. A másik
szeretetéért nem lehet semmit sem tenni. Ezért kiszolgáltatott mindenki, aki
szeret. A másikkal való kapcsolatért viszont lehet tenni. Tenni a létezés
legmerészebb tettét - odaadni magam a másiknak, kimondani az egyetlen
valóságos birtokviszonyt teremtő szavakat, a szeretet, a létezés
varázsigéjét: Én a Tied vagyok.

A szerelem ajándékát akkor kapjuk, ha a létezésnek már semmi más eszköze
nincs ahhoz, hogy a szeretetlenségünkből kimozdítson. Amikor a magány
börtönébe zártan (ahová a félelemtől menekülve, a biztonságot keresve
egyedül és kizárólag mi magunk kulcsoltuk be magunkat) már a reménye is
elszállt annak, hogy a másik embert észrevegyük, a másik emberre figyeljünk
.
Egy mindent átható érzést kapunk, elemi erejűt, ellenállhatatlant, amely
lerombolja a biztonság, a védettség falát és kinn találjuk magunkat a
valóságban mezítelenül, védtelenül, kiszolgáltatottan és boldogan. Beíratott
minket az Isten a szeretet iskolájába.

 

TÉVEDÉSEINK

Párkapcsolataink tragédiái abból fakadnak, hogy a létezés alaptörvényeit nem
ismerjük. Honnan is ismernénk, hisz  nem szerepel semmiféle tantervben.  Ami
oktatható, az rendkívül fontos, de tökéletesen lényegtelen. A műveltség
okossá tesz, de nem boldoggá. A létezés alaptörvényei nem taníthatók, hisz
messze túl vannak a szavakon
. Nem lehet őket tanulással elsajátítani, sőt
nem is kell, mert mindannyian ott őrizzük őket a szívünkben. E tudással
születtünk, ez kitörölhetetlenül bennünk van. Mindent tudunk ahhoz, hogy
maradéktalanul boldogok legyünk.

Csak le kell merülnünk szívünk időtlen csendjébe, hogy a tudat felszínére hozzuk azt, ami életünk illúzióépítő szakaszában szívünk biztos őrzőhelyére menekült. Az alábbiakban néhány olyan tévhitet járunk körül, amelyek következményeit mindannyian nyögjük. Nem
azért, mert buták lennénk, nem azért, mert a jószándék hiányozna belőlünk,
hanem azért, mert amit tudtunk gyermekfejjel, felnőttként elfeledtük. A
szívünkben őrzött tudásra a sebeink nyitnak kaput. A fájdalom csendjében
halljuk meg a szeretet hangját, amelyet elnyom a fontoskodó lényegtelen
harsánysága.

1. Azt hiszem, sőt meg vagyok győződve arról, hogy szeretem a másikat, pedig
erről szó sincs.

Eléggé gyakori állapot a párkapcsolatokban. Ez abból forrásozik, hogy a
hétköznapi szóhasználatban a szeretet alatt 99%-ban kedvelést, vonzalmat
értünk. Úgy véljük, hogy akit kedvelünk, azt szeretjük. Így szeretünk
ételeket, tárgyakat, a kellemes időjárást, embereket stb. Ha valakit, vagy
valamit ily módon szeretek (és a szeretet szót helyettesíthetem a kedvelés,
vagy vonzalom szóval), akkor félreértettem azt, ami a párkapcsolat szíve,
lényege: az igazi, a valóságos, a semmivel sem helyettesíthető szeretetet
.
Mert a szeretet a maga tisztaságában nem vonzalom. A vonzalom végső soron
biológiai, pszichikai megfelelés: vonz az, aki, vagy ami hiányzik, azaz
nincs, de szükséges a testi, szellemi harmóniámhoz. A vonzalom iránytűje a
vágy. A vágy mindig a hiányra mutat. A vágy késztetés a bennem érzett
üresség megszüntetésére. Ha a vágyam teljesült, befejezte küldetését, meghal
a vonzalommal együtt.  Mivel a biológiai, pszichikai állapotunk folyamatosan
változó, így változnak a vonzalmaink és a vágyaink is. A vonzalomnak, a
kedvelésnek van még egy sajátja, ami nagyon fontos az emberi
kapcsolatainkban. Az, hogy nem szándékfüggő. Ez azt jelenti, hogy sem én nem
tehetek arról, hogy kit kedvelek vagy nem kedvelek, sem az nem tehet róla,
aki iránt vonzalmat vagy taszítást érzek. Érzelmeink spontán válaszok a
minket körülvevő személyi és tárgyi környezetre. A szeretet nem akaratomtól
független, önkéntelen reflex, mint a kedvelés, hanem létezésem legmélyebb
zónájában, a valódi Énem szabadságában fogant döntés: odaadni magam a
másiknak. Tehát ha csak kedvelek valakit, az a szó teljes értelmében még nem
szeretet.  Ha hiányzik az odaadottság, ha nem tudtam még kimondani - akár
szavak nélkül is - azt, hogy "Én a Tied vagyok", akkor csak úgy vélem, hogy
szeretem a másikat. Kapcsolatunkból éppen az hiányzik, ami a kapcsolat
lényege, szíve: a szeretet.


2. "Csak akkor nyitom meg a szívemet, ha méltó vagy rá."

Ez a legkeményebb és legkegyetlenebb erőszak. Az igényesség álruhájába
öltöztetett létértetlenség, keményebben megfogalmazva: létidiotizmus. Célja
az, hogy megváltoztassam a másikat, hogy olyan legyen, amilyennek én akarom.

És ehhez nem a fizikai, vagy a pszichikai erőszak gazdag tárházát veszem
igénybe, hanem visszaélek a Mindannyiunkban meglévő végtelen
kiszolgáltatottsággal, azzal, hogy mindannyian arra vágyunk, hogy szeretve
legyünk. Feltételeket szabok a szeretetemért. Elvárásokat fogalmazok meg a
másik felé, és csak akkor engedem be a szívembe, ha azokat teljesíti
.

 

Ezzel nemcsak azt érem el, hogy a másik - engedve az erőszaknak - igyekszik
megfelelni az elvárásomnak, megváltozik (és én nem is veszem észre, hogy ez
csak külső változás), hanem azt is, hogy védetté válok a másoktól felém
irányuló rossz szándékoktól, hisz kívül marad, mert nem felel meg az
elvárásomnak. A feltételekhez kötött és az elvárásaim teljesítését
feltételül szabó szeretet nem szeretet, csak annak a paródiája. Nem
szeretet, hanem a legfondorlatosabb szeretetlenség. Betonnál keményebb
védőfalat emelek a szívem köré, áthatolhatatlan falat, amelyen senki, még az
Isten sem tud áthatolni
. E falakon belül magamon kívül senki sincs. Magamat
csapom be, ha azt hiszem, hogy beengedem azokat, akik megfelelnek az
elvárásaimnak. Nem. Csak az elvárásnak megfelelő szereplőt engedem be, nem a
valódi másikat. A másik igaz arcát az elvárásnak való megfelelés álarccá
torzítja.
Vértelen szerepárnyak és maszkok lézengenek a szívemörző falak
mögött. És hogy mennyire nem vagyok kíváncsi az igazira, mi sem bizonyítja
jobban, mint az, hogy ha a másik kiesik a szerepéből, lehullik róla az
álarc, a szereprongy, és ott áll didergő mezítelenségében, akkor ítélek.
Ítéletem kegyetlen és elmarasztaló: csalódtam benned - mondom, és kirúgom.
Minden csalódás mögött a nem teljesült elvárás húzódik meg.
Nem a másikban
csalódom, hisz nem is ismerem őt, hanem a szerepet játszóban, mert hibázott,
kiesett a szerepéből, amit én írtam neki az elvárásaimmal
. Önmaga lett,
ahelyett, hogy nekem igyekezett volna megfelelni. Minden csalódás esély
arra, hogy végre az igazi másikat megpillanthassam, hogy szerethessek. Mert
akiben valaha is csalódtam, azt az embert sohasem szerettem. Sőt nem is
voltam kíváncsi őrá. Elvárásaim álomképe érdekelt, nem ő. És mihelyt
megpillantottam Őt, megváltam tőle. Én csak azt az embert szeretem, akinek
nem szabok semmiféle feltételt, aki felé semmilyen elvárást nem fogalmazok
meg. Akit nem akarok megváltoztatni. Én csak azt az embert szeretem, akit
elfogadok annak, aki, és olyannak, amilyen. Enélkül nincs szeretet, csak
önbecsapás van és a másik kirekesztése. A szívemet őrző védelmi fal nem
engedi, lehetetlenné teszi, hogy odaadott legyek, hogy valóban szeressek.
Védett vagyok - és iszonyúan magányos. Még nem tudom, hogy aki szeret, az
védtelen, gyenge és kiszolgáltatott. Még nem tudom, hogy a szeretet
ellentéte nem a gyűlölet, mert a gyűlölet a kedvelés ellentéte. A szeretet
ellentéte a félelem. Félelem a védtelenségtől, a gyengeségtől, a
kiszolgáltatottságtól. Még nem tudom, hogy a biztonságot, amire mindannyian
vágyunk, nem az erő, a másikon felülkerekedni törekvő erőszak védelme adja
meg, hanem a szeretetben való kiszolgáltatottság. Mert az erő elvész, és
mindig akad erősebb. De a vállalt gyöngeséggel szemben az erő tehetetlen.
Csak az igazán erős engedheti meg azt, hogy merjen gyönge lenni. És aki
gyönge, az igyekszik erősnek mutatni magát

 

3. "Te az enyém vagy."

Ahhoz, hogy ennek a gyakran elhangzó kijelentésnek és a gondolkodásunkban
jelenlévő, a másikhoz való tartozást jellemző alapállásnak a képtelenségét
és tragikumát teljes mértékben megértsük, tisztáznunk kell ember mivoltunk
leglényegi velejárójának, a szabadságnak mibenlétét, valamint annak a
valóságtartalmát, amit tulajdonviszonynak nevezünk
.

Szabadság.

Az alábbiakban kifejtendő gondolatok - úgy vélem - sokakban ellenállást, sőt
felháborodást szülnek majd, mert gondolkodásunkat, viselkedésünket oly
mértékig befolyásolják a szocializáció (= társadalmasítás) és a nevelés
folyamata során belénk ültetett, a szabadságot semmibe vevő és korlátozó
normák, hogy a szabadságunk léttényéből eredő következményeket egyszerűen el
sem tudjuk képzelni. A szabadságot nem elsősorban az alattvalókat irányító
vezetés, hanem a szolgalelkűségben élők értetlensége és ebből eredően a
szabadok iránti dühe veszélyezteti. Az erőszakon alapuló közösségi
struktúrák, társadalmak (jelenleg kivétel nélkül ilyenek léteznek - ez alól
a megvalósult demokráciák sem kivételek) a közösség tagjait nem a
szabadságra, hanem az irányítók érdekeit szolgáló hozzáállásra nevelik. Nem
szabaddá, hanem irányíthatóvá. 
A legtragikusabb, hogy ezt az
interiorizáció, azaz a bensővé tevés eszközével érik el, hisz a hazug,
torzító "értékek" védelmére, betartatására nem lehet mindenki mellé
 "rend"-őrt állítani. Ezért belső ellenőrt, úgynevezett "erkölcsi" normákat
fogalmaznak meg, amelyek ugyanezt a célt szolgálják. És ahogy az az
erőszakhoz illik, a normák be nem tartása esetén súlyos, akár örökkévaló
büntetést helyeznek kilátásba.  A külső és a belső rend biztosítékául a
megtorlástól való félelem feltámasztása és folyamatos ébrentartása szolgál.
És ahol a félelem, ott nincs szabadság. Ahol nincs szabadság, ott nincs
szeretet. És ahol nincs szeretet, ott nincs emberhez méltó élet.

Az ember szabad létező. Ez azt jelenti, hogy létének tudatos szférájában
cselekvéseit a döntése előzi meg. A tudat az, ami megkülönbözteti más
létezőktől. Mivel részese a nem tudatos anyagi világnak is, számtalan
döntést nem igénylő cselekedete is van.  Ezek biológiai eredetűek. Az
élettelen és élő anyag reá vonatkozó törvényei nem korlátokat jelentenek a
szabadságának, hanem keretet adnak a számára.

Az emberi szabadság létéből eredő következmények:

-         Szabad vagyok. Akkor is, ha ezt nem veszem tudomásul, akkor is, ha
ezt mások nem veszik tudomásul. A szabadságomat nem tudom feladni. Ha úgy
tűnik, hogy feladtam, az is a szabad döntésem következménye: szabadon
döntök, hogy kitől függjek, kihez tartozzam.

-         A szabadságom a maga tisztaságában, a bensőmben ragyog. Külsőleg
ritkán látszik, hisz a lelki, testi kényszerek hálójában vergődve, az
erőszaknak engedve úgy tűnik, eleget teszek a kényszernek, belül azonban nem
azonosulok a kívülről látható cselekvésemmel. Mivel egy, egész vagyok, a
belső szabadságom és a külső kényszerhelyzetem disszonanciája gyötrelemmel
tölt el. Fáj a létem. Amikor már nem bírom elviselni létem fájdalmát, ott a
szabadság végső ajtaja: az öngyilkosság lehetősége.

-         A szabad létezőnek nincs kötelessége. A szabad létező számára a
kötelesség szabadon vállalt szolgálat. A kötelesség csak a közösségben
értelmezhető fogalom. A közösséget, amelyben viszont van kötelesség, azt
pedig szabadon választom.

Azt a közösséget, amelybe létkényszer révén
kerültem (család, nemzet, ország), szabadon felvállalhatom, vagy
megtagadhatom.  Ahol pedig nincs kötelesség, ott a számonkérés sem
lehetséges.

-         A szabad létező nem sajátítható ki! Nem lehet megszerezni. Nem
megvásárolható, el nem tulajdonítható. A másiké csak úgy lehet, ha ő, a
benne ragyogó szabadságában úgy dönt, hogy odaadja magát a másiknak. Csak
így lehet a másiké és csak addig, amíg ez az odaadottság tart.

A tulajdonviszonyok

Kétféle tulajdonviszonyt különböztethetünk meg:

Az egyik az emberi közmegegyezésen alapul és semmiféle valóságalapja nincs,
mégis ez az, amit neveltetésünk szerint annak tekintünk. Eszerint tulajdonom
az, amit vásároltam, ajándékba kaptam, örököltem, nyertem stb. "papírom van"
arról, hogy ez és ez az enyém. Az ilyen birtokviszony eléréséért többnyire
tennem kell valamit, sokszor kínkeserves erőfeszítések árán juthatok el oda,
hogy az enyémnek mondhassam. Amikor pedig a tulajdonom lett, ott bujkál
bennem a félelem, hogy elveszíthetem. Sőt tudom, hogy el fogom veszíteni, ha
máskor nem, a halálom biztosan véget vet a tulajdonlásomnak.

A másik tulajdonviszony a valóságos birtoklás. Ez azt jelenti, hogy a
létezés egyetlen valós tér- és időmozzanatában: itt és most, minden az enyém
azáltal, hogy odaadja magát. Ugyanis minden létező azáltal van, hogy árad,
azaz folyamatosan odaadott. Mindennek és mindenkinek. Itt nem számit
semmiféle emberi közmegegyezés. Itt nem számít, hogy ki mondhatja "jogosan"
a magáénak a Világnak azt a szeletét, ami most éppen nekem ajándékozza
magát. Ugyanis a valóságos birtoklás tökéletesen ingyenes. Ajándék. A
létezés ajándéka. Érte semmit sem kell tennem. Félnem sem kell, hisz el nem
veszíthetem.

Létezésünk lényegi világában csak a valóságos birtokviszony érvényesül.
Életünk leglényegibb szférája: emberi kapcsolataink.

Te az enyém vagy. Ezt kimondani létlényegi tévedés. Persze kimondható, de a
valós tartalma nulla. Az emberi közmegegyezés ugyan ismeri a gyermekem, a
szülőm, a házastársam stb. birtoklást jelző kifejezéseket és értelmezhetőek
is ebben a tulajdonviszony- tartományban, a valóság azonban egészen más.
Mert a gyermekeink nem a mieink. "Csak" ránk bízta őket a Létezés általunk
értelemmel kifürkészhetetlen titka,
és mi ugyanolyan mértékig rábízattunk a
gyermekeinkre, mint ők mireánk. Az élet lényegi ismereteit, azt ugyanis,
hogy hogyan lehetünk boldogok, azt mi a gyermekemtől (gyermekeinktől) tanuljuk. Amiket ők tanulhatnak tőlünk, azok nagyon-nagyon fontosak, de teljesen lényegtelenek -
okossá, gazdaggá válhatnak általuk, de boldogokká nem. A házastársam sem az
enyém. És én sem vagyok az övé. Önként, szabadon vállalt kapcsolat, amely
addig él, amíg az önkéntessége élő valóság. Mihelyt egy emberi kapcsolatban
megjelenik a kényszer, megszűnik emberivé válni, meghal a szeretet lelke,
meghal a kapcsolat. Látszattá válik élő eleven valóság helyett.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.