Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az együttélés.

2010.06.29

A párkapcsolatok igazi próbája az együttélés. Csaknem mindenki visszasírja a
"régi szép időket", a kapcsolat kezdeti szakaszát, amikor még nagy volt a
lángolás, amikor gyönyörűség volt együtt lenni.
Amikor a másik nélkül
töltött időt üresjáratnak érezték, és a másik hiánya szinte fájó volt. És
éppen ez, a hiány fájdalma, és az együttlét kiteljesítő csodája volt az, ami
arra késztette mindkettőjüket, hogy összekössék az életüket. Önként,
szabadon. Mert ha ilyen jó az a kevésnek érzett idő a másikkal, milyen jó
lesz, ha az együttlétet semmi sem korlátozza.

Az együttélés első szakasza, a "mézes hetek" beteljesíti a várakozásokat.
Véget ért egy út, a megérkezés öröme tölti el mindkettőjüket. Tudnak örülni
a másiknak. Odafigyelnek egymásra.
Csodálatos az a folyamat, amelynek során
az eddig elkerülhetetlen szerepjátékok álruhái és álarcai lassan
szertefoszlanak, és mögöttük nyilvánvalóvá válik a másik igazi énje és arca.
Új, eddig még észre nem vett csodákat fedeznek fel a másikban: még nem
látott mozdulatokat, a fáradtság pillanatainak megkapó gyengeségeit, a
higiéné intimitásainak édességét, az alvó kedves ártatlan gyermekarcát.
Hihetetlen közelségbe kerülnek egymással.

Aztán elromlik valami. Lassan, szinte észrevétlenül. Már nem mindig
örömforrás a másik. Olykor teher. Kölcsönös értetlenségek teszik
lehetetlenné egy-egy élethelyzet tisztázását. Csalódások sokasága keserít. A
tudattalan harc a másikon való felülkerekedésért egyre élesebbé válik.

Kényszerhelyzetek sora teszi keserűvé a szabadságban fogant kapcsolatot
Láthatatlan kötelékek fűzik szorosra a két ember életét és a se veled, se
nélküled patthelyzetében tengődnek. Felbukkan olykor-olykor a gondolat, hogy
érdemes-e folytatni? Időnként a szeretet mélyben futó búvópatakja fel-feltör
a felszínre, és elmossa az akadályokat, aztán ismét eltűnik.

Mi történt? Mi változott? Mi az, amit nem tudunk? Van-e kiút?

A létezés törvénye a szeretet. Ám a létezés sokszínűsége ezt a törvényt
ezerszínűre bontja. A következőkben az emberi létezés és együttélés néhány
alapelvét vesszük szemügyre.
Ezek megértése talán segít az olykor
kilátástalannak tűnő kapcsolat valós értelmezésében, és esélyt adhat az
együttélés ellentéteinek megoldásában.

1.      Életünk minden történése, eseménye lehetőséget nyújt a bennünk
folyamatosan jelenlévő teljesség felismerésére, megélésére.

2.      Ha nem jön létre a felismerés, akkor is előbbre visz. Tanít. Ha nem
okultunk, megismétlődik. Minden, ami körülöttünk történik egy-egy lépés
önmagunk, a teljesség felé.

3.      Az emberi találkozások kiemelt fontosságú üzenetek az életünkben.

4.      Minden ember, akivel találkozom, tükör, amelyben megpillanthatom
addig nem ismert arcomat.

5.      A számomra ismeretlen vonásaim azok az emberi magatartásformák,
amelyeket egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudok elviselni a másik
emberben. Minden, ami zavar a másikban, az a bennem fel nem ismert,
tudomásul nem vett, letagadott személyiség jellemzőm. Vakok vagyunk önmagunk
"rossz" tulajdonságaira.

6.      Ha bármiért is elítélek másokat, magamat ítélem meg. Az, amiért
elítélem őket, bennem is jelenlévő és intenzíven, tudattalanul ható erő.

7.      Amikor a másik számomra elviselhetetlen tulajdonságait elfogadom,
akkor fogadtam el magamban az eddig fel nem ismert és elutasított
tulajdonságaimat. Ettől kezdve már nem az irányít engem, hanem én irányítom
azt.

8.      Egy kapcsolatban csak az tekinti tulajdonának a másikat, aki nem
adta oda magát a másiknak. Az alapállása nem az "én a tied vagyok", hanem
"te az enyém vagy". Másképpen kifejezve: nem szereti a másikat.

9.      Egy kapcsolatban, aki a dominanciára törekszik, azaz felül akar
kerekedni a másikon, irányítani akarja őt, az a saját gyengeségéről, mélyen
rejlő önbizalomhiányáról tesz tanúságot. Aki valóban erős, az nem törekszik
irányításra, mert úgyis ő irányít, ami annyit jelent, hogy őrködik
mindkettőjük szabadságán.

10.  A párkapcsolatban nincs olyan, hogy "megengedem" a másiknak, hogy ezt
és ezt tegye. Ahol engedélyt ad az egyik fél a másiknak, az nem
párkapcsolat, nem önkéntes, mellérendelő viszony, hanem úr és szolga
viszony, amiben lehet élni, de nem érdemes.

11.  Életünkben minden kényszer látszólagos. Nekünk embereknek sohasem kell
semmit sem megtennünk. Szabadságunk lehetővé teszi, hogy akár az életünk
árán is ellenálljunk a kényszernek.

12.  A szabadság felé megtett első lépés, hogy nem tesszük meg azt, amit nem
akarunk megtenni.

A párkapcsolati együttélés sorsfeladat. Önkéntes, szabad vállalásból fakadó
kölcsönös odaadottság, az emberi kiteljesedés lehetőségének egyik fóruma.

A találkozás, az egymásra találás, az egész személyiséget átható megindulás,
a kölcsönös szándék arra, hogy összekössék az életüket, az, az egész
létezés-univerzumot láthatatlanul átszövő szeretetháló gyengéd érintése,
ahol a tudatosság csak ennek a létajándéknak az elfogadását illető döntésben
nyilvánul meg.

Nem véletlen, hogy kivel kötöttük össze az életünket. Mindig arra az emberre
találtunk rá,

-    aki a legteljesebb boldogság megélésének lehetőségét nyújtja számunkra,

-         aki tükörként napról napra, pillanatról pillanatra megmutatja
ismert és ismeretlen arcomat,

-         aki szabad, és ezáltal megtanít szabadnak lennem, és megtanít
tisztelni a másik szabadságát,

-         akiben a létezés egészét láthatom, a létezés gyönyörűségét és a
számomra gyötrő mozzanatait,

-         akinek elfogadásával az engem kínzó létmozzanatok mögött
megláthatom ezek szentségét,

-         akit, ha elutasítok, a Mindenséget utasítom el,

-         akinek a szeméből a Mindenség néz rám,

-         akit, ha érintek, a Mindenséget érintem, és

-         akit, ha ölelek, a Mindenséget ölelem a szívemre,

-         akivel, ha egyesülök, a Mindenséggel leszek egy, ráébredve és
megélve a létezés misztériumát, azt, hogy a létezés egység, és minden, ami
ennek az ellenkezőjének látszik, csak káprázat, illúzió.

Az együttélés kölcsönösség. Nem elég, ha csak az egyik fél akarja. Az
együttélés nemcsak akkor szűnik meg, ha mindkét vagy bármelyik fél úgy dönt,
hogy nem folytatja tovább, hanem akkor is, amikor bármelyik figyelmen kívül
hagyja a létezés alaptörvényét, a szeretetet. Az együttélésből egymás mellet
élés lesz,

-         ha figyelmen kívül hagyom azt, hogy ez csak önkéntes lehet,

-         ha bármilyen kényszert alkalmazok az együttélés fenntartására,

-         ha parancsolok a másiknak,

-         ha engedély adok a másiknak,

-         ha számon kérem a másikat,

-         ha nem önként, hanem kényszerből élek a másikkal,

-         ha engedek az erőszaknak,

-         ha a másik parancsát teljesítem,

-         ha természetesnek tekintem, hogy a másik engedélyezhet,

-         ha hagyom, hogy számon kérjenek,

-         ha a félelem az, ami "együtt" tart.

Tudjuk, hogy létünk a másoknak való odaadottságban teljesedik ki. Tudjuk,
hogy ehhez túl kell lépnünk vélt önmagunk, az egónk határait, melynek
drótkerítése a félelmeinkből szövődik. Törékeny és vergődő szívünk,
gyengeségünk, elesettségünk az az erő, mely végül is arra késztet, hogy
adjunk fel minden erőlködést, és merjük átengedni magunkat elengedve mindent
a Szeretetnek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.