Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Párkapcsolatot nem lehet teremteni.

Azok az emberi kapcsolatok, amelyekért tenni lehet, pl. munkatársi,
politikai, üzleti, szomszédi stb., azok nagyon fontos kapcsolatok az
életünkben, de természetüknél fogva valamilyen érdek által motiváltak.
Fontosak, de tökéletesen lényegtelenek. Ez azt jelenti, hogy általuk lehetek
gazdagabb, okosabb, jobb körülmények között élő, de sem boldogabb, sem
boldogtalanabb nem leszek
. Csak az a lényeges életünkben, ami boldoggá tesz.
A többi lehet nagyon, nagyon fontos, de teljesen lényegtelen.

A párkapcsolat lényegi kapcsolat.

 

Ami életünkben lényegi, arra nem a fontos világ törvényei vonatkoznak, hanem
a valóság törvényei. Mi a fontos világ törvényeit tanultuk, ez a
szocializáltságunk tárgya. A valós világ törvényeit nem tanultuk, de nem is
kell, mert azt a szívünkben hordjuk. A fontos világ törvényeit ismerjük, és
úgy tűnik, hogy azok az egyedüli törvények. Ezek szerint is rendezzük be az
életünket, és nem értjük miért nem működik. A szívünkben hordott valóság
törvényei fel-felbukkannak, de annyira képtelennek tűnnek, hogy
elhallgattatjuk, figyelmen kívül hagyjuk őket. Nem hisszük, hogy csak a
valós világ törvényeit követve lehetünk boldogok, mert mást tanultunk, mást
mond mindenki, más tanácsokat olvasunk, sőt a lelki élet tanácsadói is
sokszor, sőt legtöbbször a fontos világ törvényeinek megtartásában, annak
módszertanának követésében látják a boldogság elérhetőségét. Követjük, és
nem vagyunk boldogok.

Vizsgáljuk meg, milyen törvényeket ismerünk és követünk - boldogtalanul, és
milyen törvények élnek a valóságban, amelyekről ritkán, vagy sohasem
hallunk, de ott van a szívünk mélyén, amelyet követve boldogok lehetnénk.

1. Az első és legfontosabb törvény, amit belénk sulykoltak a következő:
Ahhoz, hogy bármit elérj, tenned kell. És ez így igaz. Ha művelt akarok
lenni, tanulnom kell, hogy pénzem legyen, azért dolgoznom kell, ha házat
akarok, azt fel kell építeni, ha el akarok jutni valahová, akkor mennem kell
stb. Ennek a törvénynek a módszertana: ki kell tűznöm a célt, számba kell
vennem a ráfordítandó időt és energiát, az eléréséhez szükséges eszközöket,
lépésről lépésre meg kell terveznem a célhoz vezető utat, a váratlanul
fellépő akadályokat le kell küzdenem stb. Ismerjük. Nincs is ezzel semmi
baj. A probléma akkor kezdődik, ha ezt a törvényt és a módszertanát életünk
lényegi szférájában akarjuk érvényesíteni.
Természetesnek tűnik, ugyanis
folyamatosan azt sugallják, ha elérem a célomat, akkor boldog leszek. És
elértem a célomat, a kemény munkával szerzett pénzen lakást vettem, és nem
vagyok boldog, évek hosszú tanulása után megkaptam a diplomámat, műveltebb
lettem, de nem boldog. És voltak boldog pillanataink pénz és műveltség
nélkül.

 

 

Voltak boldog pillanatok, és nem kellett semmit sem tennem érte:
megérintette a szívemet egy kis virág szépsége, egy naplemente, a havasok
megrendítő látványa, egy kisbaba mosolya, egy arc ... és a szerelem csodája.
A boldog pillanatok jöttek, nem kellett értük semmit sem tenni. Hogyan
lehetséges ez?


Ahhoz, hogy elérjek valamit, kell, hogy legyen elképzelésem arról, hogy mit
akarok elérni, és hogyan.
Az elképzelés nem valóság, az  "a még nincs, de
lehet", azaz a jövő tartománya. Ha az elképzelésemet nem tudom, vagy nem úgy
tudom megvalósítani, ahogyan azt elterveztem, akkor azt kudarcként élem meg,
elkeserít. Ha sikeresen megvalósítottam, örülök, ám az idő megy tovább, és
azonnal új terv fogan meg a fejemben, és annak megvalósítására irányulnak
erőfeszítéseim.

 A valóság van. A valóság nem lesz. És ami van, azt nem kell elképzelni, nem
kell megvalósítani, mert van. A gyermekkora azért szép mindenkinek, mert még
nincsenek képei a valóságról, még minden új és felfedezésre vár. Az izgalmas
és gyönyörű valóságot érinti meg, aztán képet alkot, és a kép marad. A kép
bezár. Már van képe róla, ismeri. A valóság elveszett. Mert a valóság és
köztünk, éppen az elképzelések állnak. A mi világunk a valósághiányos képek
halmaza. Olyan a világunk, amilyen képeket őrzünk magunkban. Mindannyian egy
másvilágban és nem a valóságban tengődünk, kivéve azon kegyelmi
pillanatokat, amikor valami csoda folytán rányílik a szemünk a valóságra -
és boldogok vagyunk. Aztán visszazuhanunk a gondolatszülte illúziók sivár
világába. A valóságot észre kell venni. A valóságot meg kell látni. A
valóság megpillantásához fel kell ébredni. Fel kell ébredni az elképzelések,
a "fontos világ" illúzió-álmából a valóságra. A valóság minden elképzelést
felülmúló csoda. A valóságot nem elképzelni kell, hanem éppen az
elképzelések elengedésével felfedezni. Nyitni kell
. Az elképzeléseket, az
erőfeszítéseket hagyjuk életünk fontos dolgainak megvalósítására. Ott célt
érhetünk vele. De csak ott. Azt is tudjuk, hogy amit így értünk el, azt mind
el is fogjuk veszíteni. Minden fontos dolgot elveszítünk egyszer. Ha előbb
nem, a halálunkkor egész biztosan. Ugyan mit ér a diploma, vagy a vagyon a
halál árnyékában? A valóságot sohasem veszíthetjük el, mert az van. Az nem
volt, nem lesz, hanem van. Van. Elveszíthetetlenül.

2. A második törvény, amelyet ismerünk és követünk az, hogy az ember
megváltoztatható. A fontos világban erről szól a történelem. Megváltoztatni
a másik embert, hogy elérjük a céljainkat. A megváltoztatás eszköze az erő.
Felülkerekedni a másikon, hogy azt tegye, amit mi jónak látunk. Akkor is, ha
ő azt nem úgy látja. Minden emberi összeütközés forrása ez.
Minden emberi
fájdalom innen forrásozik. Vagy nem akarja azt tenni a másik, amit szerintem
a jó, vagy arra kényszerítenek tennem, sőt gondolnom, amit mások jónak
látnak, de én nem tartom annak. Az emberiség történelme a folyamatos
megerőszakolások története. Az egyes ember története is ugyanez. A
megerőszakolt és megerőszakoló emberé. Eredménye csak a fájdalom. A remélt
eredmény, az, hogy a szándékaim szerint változik meg a másik, soha nem
valósul meg.

Miért? Mert figyelmen kívül hagytuk az ember létének lényegi sajátját, azt,
hogy az ember szabad. És aki szabad, az nem megváltoztatható, az
megváltozik. A változás csak és kizárólag az ő döntésétől függ. Erre nem
kényszeríthető. Sőt ha változásra akarják kényszeríteni, azaz meg akarják
változtatni, akkor ellenáll. Minden megváltoztatási törekvés, ha
eredményesnek látszik, csak kívülről az, belül a "megváltoztatott"
változatlan.

A valóság világának a törvénye a szabadság. A valóság nem ismer kényszert.
Nem ismer változtatást, csak változást.

A valóság világába nem az elképzeléseinkkel, hanem azok elengedésével, nem a
változtatással, hanem az elfogadással léphetünk.
A valóság világa a szeretet világa. A szeretet az egyetlen valóság.

Miért nem lehet párkapcsolatot teremteni?

Mert a párkapcsolat életünk lényegi, azaz valóságos világához tartozik.
Általa és benne valóban boldogok lehetünk. Nem lehet célul kitűzni, mert
lehetséges, hogy nem ez a boldogságunk útja
. Ezért van oly sok
kapcsolatteremtő kudarc, mert ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy most
csak egy párkapcsolatban lehetünk boldogok, és e képbe zártan nem látjuk meg
a boldogságunkat, ami - és ez meglepőnek tűnhet, de így igaz - mindig
jelenvaló.  Kevés szívszorítóbb látvány van annál, amikor a magányos ember
tétován keresi a párját. Ki nem élte meg az egyedüllét üresjáratú
kóborlásait, a "hátha találok valakit" meddő reménytelenségével? A magány
ürességébe zártan hiába, hogy egészségesek vagyunk, hiába, hogy hét ágra süt
a Nap, és harsog a tavasz, hiába, hogy boldog embereket, párokat látunk, a
szépség és mások öröme csak mégjobban mélyíti a fájdalmunkat.
Próbálnánk
megszólítani a másikat, de nyelvünk nem engedelmeskedik, bénán és
tehetetlenül állunk, utáljuk gyávaságunkat. Tanácsokat kérünk, olvasunk
cikkeket, könyveket arról, hogyan teremtsünk kapcsolatot, ismerünk már
minden trükköt. és mégsem. Aztán valahogy erőt veszünk magunkon, igyekszünk
nagyon megfelelni a másik, a mások elvárásainak, nagyon akarunk, és az
eredmény ismét a kudarc. Még mélyebb a magány. Aztán egyszerre csak
váratlanul, amikor már nem is számítunk semmire, amikor már lemondtunk
arról, hogy valaha is lesz valaki az életünkben, amikor minden
erőfeszítésünk kudarcba fulladt, amikor a kudarcok sebe nyitottá tett,
akkor, látjuk meg a másikat. A csodát.

Mindenki, aki számít az életünkben, nem megtervezetten került oda, nem
célkitűzés és erőfeszítések eredményeképp van ott, hanem egyszerűen csak ott
találtuk a szívünkben, mintha mindig is ott lett volna.

Arra a kérdésre, hogy kit miért szeretünk, nem tudunk válaszolni. Azért,
mert szép? Van nála szebb. Mert okos? Van nála okosabb. Mert kedves? Van
nála kedvesebb. És hiába a válaszkísérletek, nem mondanak semmit. Nem tudjuk
azt, hogy miért szeretjük a másikat, csak szeretjük. És boldoggá tesz maga a
tény, hogy szerethetjük.

És mert szeretjük, látjuk. Látjuk annak, aki és olyannak amilyen. Csodának.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.