Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gárdonyi Géza: Mi a szerelem?

2010.06.29

Gárdonyi Géza:

Mi a szerelem?



Egy csöpp tinta belehull egy pohár vízbe. A víz attól megfeketedik.
A csöpp tinta az volt, a mellyel Schopenhauer Az élet semmiségéről és
gyötrelméről szóló fejezetet írta. A pohár tiszta viz az időben az én
lelkem. Én akkor husz éves voltam.
Egy esős őszi napon az említett könyv feküdt előttem, meg a csanaki
kukoriczaföldek számadása.
A kukoriczával akkor foglalkoztam, mikor a tiszttartó is bent volt az
irodában, Schopenhauerrel pedig akkor, mikor egyedül maradtam.
Elvégre is fizetéstelen írnok voltam. Az apám azért helyezett ebbe a
gazdaságba, hogy lássak és tapasztaljak, s amit itt tanulok, a magunk
kis birtokán hasznát vegyem.
De én csak a filozófiát szerettem, s különösen Schopenhauert.
Hát olvastam Schopenhauert. Az ajtókilincs megcsappant.
Schopenhauer becsúszott a kukoriczaszámadások alá.
Nem a tiszttartó lépett be, hanem a leánya. Ez a leány engem idegessé tett.
- Már meg mi jutott eszébe? - kérdeztem komoly hidegséggel.
Megállt előttem, mint a gyermek a tanítója előtt. Félénken nézett rám
és, hogy a zavarát leplezze, a vonalzómat vette a kezébe.
- Haragszik rám? - kérdezte, az állát a vonalzóra támasztva.
- Nem, Ilka. De lássa, maga már két hét múlva tizennégy éves lesz, és
még mindig olyan gyerekes, olyan... csirke!
Korához képest fejletlen volt a leány: nem látszott többnek tizenkét
esztendősnél.
- Ma az utolsót kérdezem, - esdeklett, összetéve a kezeit.
- Hallgatom - feleltem türelmetlenül.
- Hát tudja-e, én már három regényt olvastam, - szólott bizalmas melegséggel.
- Csak a dologra, kérem.
Rám emelte okos kék szemét, azután körülnézett és olyan hangon, mintha
zabról vagy árpáról volna szó, kérdezte:
- Azt mondja meg nekem: mi az a szerelem?
Ha nem Schopenhauer kavargott volna bennem, talán nevettem volna ezen
a naiv kérdésen. Igy azonban, komolyan feleltem:
- A szerelem két különnemü egyén pozitiv és negativ villamosságának
ösztönös találkozása.
Tágra nyitott szemekkel, mereven nézett rám a kiváncsi leány. Minden
szavamat nyelte a tekintetével, s azután mintha mégegyszer át akarná
gondolni a szavaimat, mozdulatlanul, némán állt előttem.
- Nem értem, - felelt végre olyan arczczal, a melyből látszott, hogy
sirni szeretne.
- Hát jól van, megmagyarázom más szavakkal. A szerelem szines,
kápráztató szivárvány egyik szivtől a másikig. Vagy mondjuk:
láthatatlan, de igen-igen élvezetes táplálék, amelynek első falatja
meg van czukrozva, az utolsó falatja pedig meg van mérgezve.
Láttam, hogy megint nem ért. Hogyan is értett volna, mikor magam sem
értettem, a mit mondtam neki. Fontoskodtam és nagyképüsködtem, ma már
látom. És elutasitón néztem rá.
Nem mert már szólni, csak összetette két kis sovány kezét, úgy könyörgött némán.
- Ilka, - feleltem türelmetlenül - magának nem illik, hogy azt
kérdezgesse: mi az a szerelem.
S tekintetemben, hangomban benne volt az is: hogy lehet valaki annyira
ostoba! Megrezzent. Az ibolyák harmatba borultak.
Két kis kezét az arczára borítva, fordult ki a sötét kanczelláriából.
Szinte megbántam, hogy olyan nyers voltam. Ki gondolta, hogy ilyen
gyönge. No de annál jobb: nem alkalmatlankodik majd annyiszor.
Ezt eltaláltam. Ilka haragudott. Szinte sápadt volt a boszús
elégedetlenségtől, mikor ott ült velem szemben az ebédlőasztalnál.
Töltöttem neki vizet: nem itta meg. Megkínáltam pogácsával: nem
fogadta el.
Hát én meg nem bántam.
Ettől a naptól fogva nem beszéltünk egymással.
Nem tűnt ez föl senkinek, mert én abban az időben fagyos nyugalomba
voltam sülyedve. Csak hivatalos érintkezésekre alkalmaztam a
beszélő-képésségemet.
Néhány hét mulva Ilkát elvitték a háztól. A mérnök bátyja Svájczba
költözött valami alagutfuráshoz a magával vitte a családját és Ilkát
is, hogy megtanuljon francziául.
Az elutazása annyira kedvemre való volt, hogy az utolsó napon félig
gúnyosan, félig enyelegve, igy szóltam hozzá:
- Béküljünk ki, Iluska. Ugy se látjuk egymást egy esztendeig. Azalatt
az egy esztendő alatt kegyed olvashat sok regényt, és azokból
megtanulhatja, mi az a szerelem.
Sokkal inkább fel volt izgatva az utazási előkészületektől, hogysem
észrevette volna, milyen kicsinynek tartom. Az hatott rá, - úgy vettem
észre, - hogy azt mondtam: béküljünk ki.
Mulatságos komolysággal nyújtotta a kezét és így felelt:
- Nem is haragudtam, írnok úr.
- Miért nem mondja: bácsi?
- Hát bácsi, ha úgy tetszik.
És elmosolyodva kérdezte:
- Fog nekem írni?
- Irni? Én?? Kegyednek?? Miért???
- Hát ha valamit kérdezek.
- Nem.
- Ön kegyetlen.
Ezt hirtelen, haraggal mondta. Végig nézett rajtam, és ott hagyott.
Hogyne! - gondoltam - majd bizony még Svájczba is felelgessek, hogy
miért nincs a halnak füle? és hogy a kanári madarak mitől sárgák?
Elutazott.
Levelet csak egyszer irt: a nevem napjára. Annak is csak a borítékán
volt írás, belül a névjegye. Ez volt az összes érintkezésünk a
kisasszony franczia esztendeje alatt.
De azért a szüleihez írt levelekből minden lépését tudtam.
Megirta, melyik napon vette fel az első hosszu ruhát; mikor volt
először szinházban; hogyan tanult meg korcsolyázni, s hogy egyszer
nyoszolyólány is volt egy fiatal mérnök esküvőjén.
Minden hónapban küldött egy fényképet. Azokon lehetett látni, hogy
francziául sokkal gyorsabban fejlődik; mint ahogy magyarul fejlődött.
Sovány kis arcza meggömbölyödött, s a hosszú ruha nagyl eánynyá tette.
Minden fényképen mosolygós volt az arcza. A szülői örültek ennek. Azt
mondták, hogy jól érzi magát, azért mosolyog. Csak én vontam vállat.
Hiszen tudnivaló is, hogy a fotográfus szokta figyelmeztetni erre az
embereket.
Különben nem sokat törődtem vele, habár a család előtt tisztesség
okáért azt kellett mutatnom, hogy én is érdeklődöm a sorsa iránt. Ezt
egyszer meg is írták neki, s ő azt felelte, hogy szfinkszszerű ember
vagyok.
Ez a felelete gondolkodóba ejtett. - Ej, ostoba beszéd! - mondottam
egynéhányszor. De azért ezen a napon mégis emberfejű oroszlánnak
éreztem magamat, és egyszer belenéztem a tükörbe is.
Dé csakhamar kiráztam a fejemből. - Gyöngeség! - mondottam. Pokolba
vele! A filozófia szerint: az emberben nincs semmi különös. Az ember a
legjobban kifejlődött állat: majomból való!
Ujra a hideg, elmélkedő filozófus voltam.
Alig törődtem azzal, hogy megérkezik. Egy emberrel több vagy kevesebb
egy tiszttartóháznak nevezett kőrakásban, az utóljára is mindegy a
filozófusnak, aki fel tudja fogni a dolgok és állapotok mélységeit.
De az mégis meglepett, hogy mennyire kifejlett a bimbó!
Nagy leánnyá nőtt a franczia esztendő alatt! Nem Iluska többé, hanem
nagysád. A cselédek kezet csókolnak neki, s az, öreg Mihály mindenes
féloldalt emeli a kalapját, míg vele beszél.
Galambszürke ruhában érkezett meg; a fején szalmakalap volt, s a
kalapon lengő gyöngyvirág-fürtök. A termete megnyult; az arcza
meggömbölyödött; a szeme tele volt lélekkel és valami rejtelmes
bűbájjal. Bátran és bizonyos fensőséggel beszélt. Szinte zavarba
ejtett. Éreztem, hogy nekem is kezet kellene csókolnom. De nem tettem
meg, csak megszoritottam a kezét.
Együtt vacsoráztunk. A társalgás élénk volt. Az örömnek vidám levegője
töltötte be a házat. Még az én nyugodt, tisztán látó lelkemre is
hatott a háznak ez a kedves izgatottsága.
Iluska ugyan feljebb ült most már két helylyel, az asztal tulsó felén,
de azért nekem nyujtotta a poharát.
- Lesz szíves, ugy-e? - szólt kérő tekintettel, - mint régen...
És én olyan buzgalommal töltöttem a vizet, mintha az volna az életem
főczélja, hogy neki minden vacsoránál vizet öntsek.
- Ön sokat változott, - szólt a poharat letéve, miközben figyelmesen
nézett az arczomra.
- Javamra vagy káromra?
A zajban nem figyeltek ránk.
Pajkosan nevetett.
- No lám, - szólt kecsesen féloldalt billentve a fejét, - még azt
kívánja, hogy bókokat mondjak.
Régen nem ültem két óra hosszáig együtt a családdal. Mikor jó éjt
kivántam nekik, éreztem, hogy változás történt bennem. Az egész testem
rugalmas volt. A szemem égett. És mintha a szivem fölszállott volna a
fejembe.
Sok bort ittam, - gondoltam magamban. És a puskámat a vállamra vetve,
sétáltam át a holdvilágos mezőségen.
Pedig nem ittam sok bort. Három pohár volt az egész. Nekem nem is
szokott a bor megártani. Leittam akárhányszor az egész uradalom
gazdatisztjeit a sárga földig.
Megálltam a gyaloguton, és belenéztem a holdvilágba. Fényes, telt
arczczal ragyogott az égen. A ködfinomságu fellegek félig
befátyolozták.
- Kihült égi test. Talán embermilliók temetője - mormogtam.
Voltaképpen semmi szükségem se volt arra, hogy a holdat nézzem, és
hogy ilyen komoly és tudományos megjegyzést röppentsek feléje; de az
esti izgalomtól mindenképpen szabadulni iparkodtam.
A hold mintha gunyosan mosolygott volna reám!
Nem birtam megválni annak a leánynak az arczától. Rösteltem ezt magam
előtt. Én, a ki fölötte álltam értelmi tekintetben a hétköznapi
emberiségnek, én legyek egy női nemhez tartozó kiskoru ember hatása
alatt? Nem, ezerszer nem!
Szinte dühbe jöttem. Idegesen kaptam fel a puskámat és
beledurrantottam a holdvilágba.
Ezzel mintha a mérgemet lőttem volna ki, megenyhülni éreztem magamat.
Vállamra vetettem ismét a fegyvert, és csöndes ráérő lépésekkel
visszaballagtam a lakásomra.
Enyhe májusi éj volt. Ablakomon behallatszott a miriád mezei bogárnak
hullámzó hárfaéneke. Ablakom előtt egy fiatal akáczfa bólintgatott a
lombjaival. Akkor virágzott éppen.
Éreztem, hogy mindez szép. És boszankodtam rajta. Mert a filozófiának
nincs nagyobb halála, mint ha meg van hatva. A filozófusnak sohase
szabad meghatottnak lennie!
A természetben nincs semmi megható. Mindennek van magyarázata; az éj
nem más, mint árnyék és alvás; a bogarak egymást hívják; féreg hivja a
féregkedvesét; s az akácz azért bólintgat, mert a levegőáramlat
emelgeti a lombjait.
Félálomban mégis ugy rémlett előttem, mintha Ilka állana az ablakom
alatt. A két karja kiterjesztve, s amig reám mosolyog, két tenyeréből
hull az ákáczvirág.
Felugrottam. Az ablaknál nem állott senki. Az udvarra fehér
fénylepedőt teritett a hold. Csöndes volt minden. Még a kutyák is ott
feküdtek összeguborodva az udvar közepén és aludtak.
Az Ilka ablaka sötét volt. A vasrácsozat között ott tarkáltak a
virágok, s azokon belül sürü csipkefüggöny fehérlett.
- Lázam van, - gondoltam, - ezen át kell esni.
Ujra az ágyamra dőltem, és elhatároztam, hogy filozófushoz illő
megadással türöm a láznak belső féktelenkedését.
A világ legforróbb láza lehetett az, a mely hatalmába keritett.
Kiforgatott a természetemből. Részint ébren, részint álomban folyton
Ilka körül játszott minden gondolatom. Ugy éreztem, mintha szerelmes
volnék a leányba, s a lelkem átrepülne hozzá az akácz illatával.
Végre hajnalodott. Friss levegő hullámzott be a szobámba. A lombok
között felhangzott az ezernyi veréb csicsergése.
Felöltöztem, és lóhátra pattanva bejártam a határt.
A láz után nem éreztem semmi gyöngeséget, mindössze egy-egy kis
szivszorulást, valahányszor Ilkát véltem megpillantani a távolból.
Az órám hetet mutatott. Siettem reggelizni.
Az árnyékos kertben terítettek. A család már várakozott rám. Ilka
halaványkék reggeli ruhában ült az asztalnál, és a háziasszony
szerepét átvéve, töltögette a kávét.
A mama boldog tekintettel nézte. A gyerekek körülcsipogták. A nap apró
fénytallérokat csúsztatott ide-oda az asztalon, a mint a lombokon
átbujhatott. Szóval csak éppen Margitay hiányzott, hogy ezt lefesse.
De én igyekeztem a varázst lerázni.
- Kegyed olyan most közöttünk, mint egy regényalak, - szóltam a leányhoz.
- Idegen vagyok, ugye?
- Nem. Hanem mintha idealizálta volna önmagát. Elment tőlünk mint
gyermek, és visszatért mint nagyleány. Ha még egyszer elmenne, talán
mint asszony kerülne vissza.
- ön gúnyolódik!
- Bámulom kegyedet.
- Szép vagyok talán?
A kérdés olyan hirtelen jött, és olyan keresetlenül bizalmas volt,
hogy nem felelhettem rá mást, mint azt, hogy nagyot intettem a
fejemmel.
ő kaczagott.
Én bosszankodtam.
- No Iám, - szólt felém fordulva - hát a jég is tud meleg lenni?
- Tud nagysád, anélkül is, hogy olvadna.
Hadd értse meg, hogy erősebb vagyok mint az ő szépsége.
Szerencsére lehetetlenné tette a beszélgetésünk folytatását a papa, a
ki az ispánnal nagyhangu vitát kezdett a birkaúsztatóról.
Hallgattam Ilka a kicsinyekkel bajlódott. Annyi zsemlyét raktak a
csészéjükbe, hogy mind beitta a kávét. .
Mig Ilka kedves zsémbelődéssel osztott közöttük igazságot, figyelmesen
néztem minden mozdulatát. Mert a varázst semmi sem oszlatja olyan
hamar szét, mint a figyelmes szemlélet. Egy prózai mozdulat, egy
illetlen szó, egy pehelyke egy hajon, egy kis kuszaság a szemöldökön
elég arra, hogy megsemmisítse a szivárvány-üveget.
De Ilkát egy percre se hagyta el a szerencséje. Mozdulatai
keresetlenül bájosak, plasztikusak voltak; ajkáról a kedvesség
beszélt; a haja olyan volt, mint a most kibontott gesztenyebarna
selyem, a melynek minden szála ragyog s meleg puhasággal hajlik
együvé. Volt ezenkívül valami megragadó finomság és eleven szín az
arczában és valami édesen kívántató pirosság az ajkain.
Nem nézhettem tovább.
Fölkeltem az asztaltól, és komoly udvariassággal köszöntem.
Azt hittem, azzal a hidegen nyájas fejbólintással felel, ahogy egy
francziául nevelt kisasszonynak kell felelnie.
ő azonban e helyett válogatás nélkül való egyszerűséggel tekintett
rám, és ezt mondta:
- Siet? Jó mulatást!
Ezen a napon mohó szomjúsággal olvastam át minden olyan kezem ügyében
levő munkát, amely a nőkkel természettudományi és filozófiai
szempontokból foglalkozik.
A könyvekben megtaláltam a női szépségnek semmivé magyarázását az
utolsó szempillaszálig, de nem találtam meg azt, hogy micsoda erő az
az Ilka tekintetében, amely engem köt, s micsoda rejtélyes kisugárzása
az a kezének, mikor az enyémet megérinti, a melylyel engem megzavar,
honnan van az, hogy bódult vagyok, ha meglátom, és az ostobaságig
érzékeny, ha velem szemben ül. Tudom, hogy a test és vér nem egyéb,
mint viz, mész, só, foszfor stb., mint én vagyok de ő benne van
valami, ami se nem viz, se nem mész, se nem foszfor. Valami erő van
benne, ami erősebb, mint nekem minden erőm!
Valami titkos gonosz hang beleüvöltött a velőm közepébe:
- Szerelmes vagy!
Kaczagtam.
- Micsoda? Hogy én olyan érzésnek legyek rabja, ami a sarka alatt van
az értelmemnek! Hogy én annak az érzésnek, amit egyszerüen
fajfentartás ösztönének nevez a tudomány, alávessem magamat, mint az
állatok! Szégyelném magamat magam előtt!
S előszedtem azokat a könyveket, melyek tudományosan marczangolják
izekre a szerelmet, s mutatják, bizonyítják, hogy az semmi, de semmi!
Gyöngeség, ösztön, villamosság, állati mágnesség, vérpára;
fatamorganája az agyvelőnek, nem is a szivnek!
És mégis, mégis nem tudtam visszahidegedni, megnyugodni, filozófus maradni.
- A könyvek ostobák! - szóltam félretaszitva az egész halom tudományos
munkát. De éreztem, hogy ebben az állapotomban én se vagyok különb a
könyveimnél.
Kimentem ujra a szabadba. A nyugovó nap a hátamra sütött. Az árnyékom,
mint egy rémhosszu komoly óriás, mozgott nagyokat lépve előttem.
Hová lesz az árnyék, ha az ember meghal? - tűnődtem, csakhogy minden
egyebet kivérjek a fejemből.
Az árnyék belebujt a rozs közé. Mert a rozsföldeken voltam. Egy
tehénpásztorleány buzavirágot és pipacsot szedett bokrétába.
Bizonyosan a szeretőjének szedte.
- Mi a neved? - kérdeztem előtte megállva.
- Marcsa, - felelt a leány zavarodottan.
Azt hitte talán, hogy meg akarom zálogogolni, amiért az uradalmi uton
legelteti a tehenét.
Tizenhat-tizenhét éves lehetett. Az arcza barna volt a naptól és az
egészséges pirosságtól. A hajában három szál buzavirág kéklett.
- Te, - szóltam hozzá nyersen és komolyan, - van-e szeretőd?
Szájába vette a köténye csücskét, és harapdálni kezdte. Az arca
elvörösödött. A szemei szinte könnyekben usztak.
- No ne ijedj meg. Hiszen nem bántalak. Hát van-e már szeretőd?
- Van, - mondta gyónó hangon a leány. - És igazán szereted?
- Igazán, - felelt, földresütve a szemét.
- Hát miért szereted?
Vállat vont.
- Csak.
- Más szóval felelj.
- Nem tudom.
- Szép? Jó? Erős? Vagy mi van benne, a miért szereted?
- Hát szép is, jó is.
- De nézd, a világon van legalább is ötvenezer millió legény, a ki
szép is, jó is, hát akkor te azt mind szeretheted?
- Olyan szép egy sincs, mint a Miska.
- Melyik Miska az?
- Balogh Miska.
- A mi béresünk?
- Az.
Némi meglepődéssel néztem a leányra, aki most már halavány volt
félelmében. A szeretője a legcsufabb parasztlegény: fejletlen,
bajusztalan, savószemű és bamba bikficz, a ki még a szántást se tudta
elvégezni becsületesen. Hát tessék ez ennek az ideálja.
A fejemet rázva mentem tovább. Hát szerelmes vagyok én? Egy-kórságban
volnék én ezzel a korlátolt elméjü paraszt leánynyal?
Lehetetlen!
Este volt már. Az égen meghamvadt a felhők parazsa. Az erdőszélen,
mintha lehullott
volna belőle egy dara, tüzet láttam fellobogni. Az öreg István juhász
van ott. István juhász szokott beszélgetni a tüzzel és a kutyáival.
Valami húzott hozzá. Magam se tudom micsoda. Néha az ember kivánja a
társaságot. Mindegy akárki.
A kutyái néhány csahintással jelentették az érkezésemet. István
felkönyökölt és megbillentette a kalapját.
- Aggyisten.
- Aggyisten.
- Kijöttem egy kicsit beszélgetni. Nincs baj?
- Két kos megkerült.
- Vigyázni kell, hogy ne verekedjenek.
Aztán hallgattunk. Az öreg elővette a pipáját és megtömte. A tüzből
kikotort egy gömbölyü kis parazsat, megtánczoltatta a tenyerén és
ráguritotta a pipájára.
- Öregem, - mondom neki, - maga már sok mindenen keresztül ment életében.
Az öreg ugyan sohase ment keresztül egyeben, mint napjában kétszer a
patakon, mert mióta él, mindig juhász volt, és a határon kivül csak
Szent Mihálykor járt, mikor csizmát vagy subát vett a vásáron, dehát
bevezetésnek jó volt ez.
- Ugyan, mondom neki,? volt-e kend valaha szerelmes?
- Szerelmes, - szólt az öreg vállat vonva. Lehet, hogy vótam. Az ördög tudja.
- Tán sohse volt szerelmes?
- Hát vóni vótam. Hogyne lettem vóna. De tudja, olyan nóta ez már
nekem, hogy se az elejét nem tudom, se a végét.
- Nem nóta az, öreg, hanem betegség. Nyavalya!
- Nyavalya? Bár benne vónék.
- Hát nem tartja rossznak?
- Rossznak? Egyéb jó sincs a világon, mint a szép lány meg a tejfeles bableves.
A tűz csöndesen pattogott. Mindössze három szál kis galagonyaág
piroslott benne, sajátságos illatu gőzt pöffögtetve a parázs felett.
Az öreg beljebb-beljebb tologatta az ágakat.
- Talán bizony... kérdezte az öreg. De nem mondta tovább.
- Nem én, - feleltem. Csak éppen tudni akartam, hogy az ilyen öreg
ember bolondságnak vagy okosságnak tartja-e, ha a fiatal esze
megbomlik.
- Hát biz az bolondság, - felelte az öreg, - de annyi bizonyos, hogy jól esik.
Elgondolkozva mentem haza. Már a vacsoránál ültek. Ilka tréfás
szemrehányásokkal fogadott - Ön rossz ember: hidegen akarja megenni a
levest. Hát ha megbetegszik tőle!
Nem figyeltek ránk.
Azt találtam mondani:
- Ki bánná!
Különös pillantást vetett rám és elfordult.
Másnap Mantegazza volt zsebemben. Az erdőbe mentem vele. Az erdő tele
volt madárdallal és virággal; a madarak dala, a virágok kelyhe tele
volt titokkal, epedéssel, boldogsággal.
Magyarázd szét a szerelem varázsát, Mantegazza!
Nem tudtam olvasni. Valami fárasztó édes zsibbadás tette nehézzé a szememet.
Hát csakugyan szerelmes volnék? Nem. Én nem lehetek szerelmes, ha nem
akarok az lenni. Miért is volnék bele szerelmes? Mert szép? Mert jó?
Hát nem tudom-e elemezni a szépet, hogy csak az igazat lássam; nem
tudom-e lehámozni a jóságot az önzés magváról? Vagy azért volnék bele
szerelmes, mert ő szerelmes énbelém? Ennél a gondolatnál megreszketett
a szivem. Kiszédült a fejemből minden filozófia. Az erdő levegője
mintha megfényesedett volna. A lombok csöndesen integettek. A virágok
öléből kiszálltak a méhek és cziteráltak a levegőben.
A bokrokon át kiláttam az erdőszélre.
A domb karimáján tulnan lebegő fehér valami emelkedett föl. Eleinte
azt hittem: felhő, Azután láttam, hogy női napernyő.
Ilka volt.
Valami boldog szédülés fogott el. Tudtam, hogy gyöngyvirágért jön.
Mindennap vitt haza egy csomót. A gyöngyvirág illatát szerette
legjobban.
Csakugyan a kiserdőnek tartott. Óvatosan felfogta a ruháját, s a
napernyőjét összevonta.
Nem szólok neki, - gondoltam. De az arczom kimelegedett. Éreztem, hogy
nem tudok tiltakozni az öröm ellen, amely egész valómat átjárta.
Magam se tudom miért: fütyörészésbe fogtam.
Ilka lassanként figyelmessé lett a fütyülésre. Megállt és oda nézett,
a hol feküdtem. Féltekintettel is láttam rajta, hogy meg van lepve.
- Jaj istenem, majd megijesztett, - szólt, mikor én ugy tettem, mintha
hirtelen meglátnám és meg volnék lepve. - El nem tudtam találni
micsoda madár fütyörész.
- Madár ha volnék...
- Verset irt?
- Nem, csak éreztem.
- E szerint ön itt most poétikus hangulatba ringatta magát és én
kizavartam belőle.
- Inkább belezavart, kisasszony.
Elragadóan szép volt azzal a finoman hunyorgó nagy bársonyszemeivel. A
kezében tartott gyöngyvirágokat olykor az ajkához emelte, és mámoros
tekintettel szívta be az illatot. Bejártam vele az erdőt és segitettem
megdézsmálni a bokrok virágait.
- Mondja csak, - szólt egyszer - emlékszik-e, mennyit zaklattam
valamikor a kérdéseimmel?
- Akkor még gyermek volt kegyed.
- És nézze, valahányszor önt látom, még most is mindenféle bohó
kérdések támadnak bennem.
- Kérdezzen nagysád, kérdezzen, az isten áldja meg.
- De akkor ön ismét azt mondja, hogy ostoba vagyok.
- Ezt nem mondtam soha.
- Lehet, de mondott effélét elégszer. Oh mennyire sirtam, ugy
titokban, mikor nem adott magyarázatot!
- Kegyed sirt? - kérdeztem elérzékenyülten.
S mi volt természetesebb, mint az, hogy gyöngéden megfogtam a kezét,
és mély meghatottságomban az ajkamhoz emeltem.
Ez volt az első eset, hogy megcsókoltam a kézét.
A keze forró volt. A szemében valami részegítő fény lobbant meg. Nem
vonta el a kezét. Hallgatott.
Körülöttünk hallgatott a sürü erdő is. A levelek árnyékába beleomlott
a napnak zöldre festődött fénye. Ilka kezéből lehullt a csokor a fűre.
És csend volt körülöttünk, templomi csöndesség.
- Ilka, - mondottam, - kedves Iluska. Erre ő a mellemre borult, és én átöleltem.
Tudtam, hogy távol van a bölcsességtől ez az állapot, amelyben vagyok,
de igaza volt az öreg juhásznak, hogy mindegy, ha ostobaság is, de
gyönyörű ostobaság!

: )

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

Tamási Áron: Káprázat

Már mindenki azt hitte a faluban, hogy Márton vénlegény marad. S
hihette is joggal, mert augusztusban már a harmincadik esztendejébe
lépett Márton. Másnak is, de neki magának is gyakran eszébe jutott,
hogy ez vajon miképpen történhetett?! Hiszen amióta annyira nőtt,
nemcsak tisztelte és szerette mindig a lányokat, hanem a szíve
éppenséggel gyúlékony volt. S olyankor, ha a szíve édes lobbot vetett,
mindjárt magasztos személyt látott a szeretett személyben, vagy a
szüzek virágát legalábbis. Ez a természete a lányoknak is tetszett,
sőt önmaga is. De valahogy mégis úgy történt mindig, hogy mialatt ő a
felhőkben időzött, azalatt a földről valaki más elvitte a lányt.
Annát szerette a legjobban, amiből nyilvánvaló, hogy Annát vitték el a
legfürgébben. De úgy volt megírva, hogy néhány esztendő múlva a
fiatalasszony özvegyen maradjon. Márton megbocsátott neki, sőt
szeptember első szombatján azt mondotta, hogy özvegyasszony gyanánt
talán még jobban szereti, mint lányul. Jólesett Annának ez a lelkület,
s a növekvő hold alatt hosszasan és meleg szívvel nézett Márton után,
amikor a legény elbúcsúzott tőle. S valahogy történt, a csillagos égre
is feltekintett. Ahogy nézte a gyarapodó holdat és a csillagokat,
lassankint magasztos érzések töltötték el. S Márton megnőtt, és
egészen eluralkodott benne.
Eddig azt hitte pedig, hogy Lőrincet szereti.
- A tegnap este nem mentél el - mondta Mártonnak másnap.
A legény megértette, mert így szólt:
- Akkor maradjunk is együtt.
S ha már így volt, két hét múlva megcsinálták a lakodalmat. Két napig
nem is a földön éltek, hanem a teleholdban, ahonnét egy-egy csillagot
meglátogattak. Szegény és szorgalmas emberek lévén azonban, a harmadik
napon eszébe jutott Mártonnak, hogy élni is kell. Nehéz volt szívének
a szó, de azért kimondta:
- Elmegyek, aranyom.
- Hová méssz el?
Előadta Márton, hogy elmegy a hegyi erdőbe, mert szeretné, ha lenne
ott néhány öl fa, amelyik a télen gondolna rájuk. Sőt bús szívvel azt
is hozzátette, hogy estére nem is jön haza, hanem csak három nap
múlva, mivel messze van a hegyi erdő, s az ölek sürgősek.
- Nem félsz addig? - kérdezte.
Elborult Annának a szeme, de így felelt:
- Valahogy megleszek addig.
Vette hát Márton a fejszét, és nehéz búcsú után elment a hegyi erdőbe.
Vitte az eleséget is, a három napra valót. Órákig tartott, amíg a
helyszínre ért, de mintha kilencet lépett volna csupán, olyan
fáradalom nélkül dolgozott egész nap. Amikor azonban lenyugodott a
nap, kezdett szomorú lenni, majd nyugtalan. Mint a növekedő láz, olyan
lett benne a vágyakozás; s amikor pedig leereszkedett az alkony, és
feltűnt az esti csillag is, már nem bírta tovább.
- Én hazamegyek! - mondta.
Vette a fejszét, s elindult haza. Egyszerre vidám lett, mint reggel a
madár. S mialatt boldogan fütyörészett a gyülekező csillagok alatt,
hazafelé az erdei és a mezei ösvényeken, nem hagyta el az édes
gondolat, hogy mily örömet fog Annának szerezni.
Már az este benne volt az éjszakában, amikor végre megérkezett. Tudta,
hogy ilyenkor Anna már alszik. Nem is ébreszti fel, gondolta magában,
hanem nesztelenül betörekszik a házba, s majd odalopja magát Anna
mellé az ágyba, hadd repessen örömében, amikor maga mellett
észreveszi. Künn a grádicson lehúzta hát a bakancsot a lábáról, majd
javarészt a ruháit is levetette. Aztán fogta a fejszét, s csak a szíve
zajával a tornácra lopózott, hogy ott a fejszét a helyére akassza. Még
az ablakra sem akart nézni, nehogy egy pillantása is beröppenjen a
szobába, mert azzal csorba lenne az öröm. Csupán azt nézte a tündöklő
holdvilágon, hogy hova léphetne egészen zajtalanul, s hogy a fejsze
miképpen kerülhetne a helyére némán.
Jól sikerült.
Még a talpa is bizsergett örömében, amint lassan-lassan bement a
szobába. Se ide nem nézett, se amoda, mintha attól tartott volna, hogy
forgatás közben nyikorogni talál a szeme. Hanem megemelte lassan a
takarót, s addig húzódott fokról fokra közelebb, amíg végül ott feküdt
a takaró alatt. Érezte az édes meleget, majd sóhajtott egy hosszút, és
boldog megnyugvással följebb húzta magára a takarót. De abban a
percben, ahogy följebb csúszott jókorát a takaró, a szeme végigfutott
a takaró fölött, s meglátta a kibukkant lábfejét. S amint nézte azt a
meztelen lábat, káprázat ejtette meg a szemét, mert valahogy úgy
látta, mintha egy kicsit sok volna a láb, ami előbukkant odabent.
Mintha több volna, mint ahogy lenni kéne.
Meredten nézett egy ideig, majd pillantott néhányat, utána pedig
olvasni kezdte a lábakat:
Egy láb, két láb; három, négy; öt láb, hat láb!
Meredten nézte a lábakat, majd gondolkozni kezdett.
Hát, aki fenn van! - mondta magában. - Két embernek hat láb mégis igen sok!
Hamar döntött: Vagyis kettőt le kell vágni!
S ahogy ezt elhatározta, magában, már hajtotta is félre a takarót,
hogy fölkeljen, és a világot lábakban is helyrehozza. Föl is kelt szép
csendesen, s megindult eltökélten a tornác felé, hogy ott a fejszét
kézbe vegye, hadd irtson ki kettőt a lábak közül, ha már úgy van, hogy
kettejüknek hat van. Meg is fogta a fejszét, és a helyéről
leakasztotta. De ahogy kézbe vette, valahogy betekintett az ablakon. S
ahogy betekintett, a szeme ismég megállott, mert úgy látta a
holdvilágon, mintha odabent most kevesebb láb volna, mint az előbb.
Odabújt egészen az ablakhoz, és meredten nézett bé az ágy felé, hogy
vajon nemcsak az a csalfa holdvilág játszik-e véle. Egészen úgy tűnt,
hogy igazat lát. De hogy semmi tévedés ne legyen, ismét megszámolta a
lábakat:
Egy láb, két láb; három láb, négy láb.
Több nem volt.
- Ez egészen más - mondta mosolyogva Márton. - Hiszen két embernek
négy láb nem sok!
Azzal ránézett a huncut holdra, és megtekergette a fejét. Aztán a
fejszét visszaakasztotta a helyére, s szép csendesen maga is
visszafeküdt. De sokáig nem tudott aludni, mert szégyellte magát, hogy
a káprázat ennyire meg tudá ejteni.

: )

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.