Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gárdonyi Géza : Mai csodák Vadrózsa.

2010.06.29

 

Kép

Künn esik a hó. És én a kályha mellett ülve, a vadrózsára
gondolok.

Micsoda bájos, egyszerű virág! Semmi pompa, semmi cicoma, illat is
alig
észrevehető. És nekem mégis kedvesebb, mint a kertek bódító
pompáju,
buja kövér rózsái, amelyek szinte fojtogatnak a leheletükkel.

A mult nyár elején lenn voltam Jegenyén. Ez a Jegenye fürdő volna,
ha
fürödnének benne az emberek. De Erdélyben több a fürdő. mint a
fürdővendég.

Akkor egymagam voltam ott, Jegenyén. Valami különös nagy
szomoruság
borongott akkoriban rajtam. Nem voltam se beteg, se szerencsétlen. se
reményeimben csalatkozott, és mégis szomoru voltam. Az ég is néha
elborul, és nem tudjuk, miért. A felhők jönnek és mennek, s nem
tudjuk
honnan és hová. Kivitettem az erdőszélre egy pokrócot, és azon
feküdtem
egész napon át.

A fekvőhelyemtől alig öt lépésnyire egy nagy rózsabokor
piroslott. Virág
minden ágán. Sötétzöld csipkék minden virág körül.

Fejemet egy nyaláb szénára hajtva, félig ébren, félig szendergő
állapotban órák hosszán át nem láttam egyebet, mint ezt az egy
virágos
rózsabokrot. Néztem és néztem azzal a bágyadt egykedvűséggel,
amivel az
eget nézi a fáradtlelkű ember, és jól esett szememnek, lelkemnek,
hogy
ez a rózsabokor volt előttem.

És amint néztem, ugy tűnt fel nekem, mintha az is olyan szomoru
volna, mint
én. Hogyan lehet akármi bokor is szomoru?

- Nem tudom.

- De az volt. Az árvaság és elhagyatottság érzett ki belőle.
Szomoru
volt minden ága, minden virága, levele. Talán a hely tette azzá,
mert
az erdőn túl már nincs egyéb, csak a kopár dombok, meg a nagy
égboltozat. Talán az, hogy ilyen egyedül egymagában állt ott, mint
az
eltaszított gyermek. Mintha szólani vágyott volna. Mintha azt
kérdezte
volna:

- Minek születtem? Kinek nőttem fel? miért virágzom, ha senkinek
nem
kellenek a virágaim? A fák nagyobbak, mint én, de nem ilyen szépek,
mint én vagyok. És minden fának van társa, csak nekem nincsen. A
tavasz
eljött és én kivirágzottam. Az ősz eljön és én elhervadok.
Senki nem
örül a virágzásomnak. Senki nem busul a hervadásomon. A tél hava
is rám
következik, és akkor a holt bokor fölött varjak szállonganak.

Gondolataimnak melódiájaképpen mély dongással keringél felém egy
sárgaöves fekete bársonyos poszméh. Olyan alacsonyan repül, hogy
szinte
érinti a fűszálakat. Leereszkedik egy vörös lóherevirágra és
belédugdossa az orrát, azután ujra felbúg és a bokrot is körül
dongva
tovaszáll a fűtengerben.

Mély álló csend maradt mögötte.

A bokor mintha elmélkednék, hallgatóznék e görögfűillattól
áthatott
csöndességben.

Különös csöndesség!

Beszéd van benne. A fák meg a fűszálak beszéde. Rózsák
sóhajtása. a
valami vég nélkül való zene, aminek hangja nincsen s mégis agy
rémlik,
mintha örökkön hangzanék.

Domokos ott ült mögöttem a gyepen, és pipázott. Ez a jó székely
ember
vendégszolgája a Fürdőnek. Milyen szegény és milyen nyugodt!
Cigányleányt vett el feleségül, egy nagyszemű tömpe orra
cigányleányt,
aki mindig nevet, és aki vastag ezüstgyűrűt hord az ujján. Nem sok
pénz
fordul meg a kezükön, de azért nem nyomorognak. Délben láttam,
hogy
Domokos felmászott a szederfára és rázta a feleségének. Az ám: a
feleségének meg a kacsájuknak. Mert egy kacsájuk is van. Mikorra
nevelik, nem tudom. Lehet, hogy szent Domonkos napjára; lehet, hogy
karácsonra.

Hát ez a Domokos egész nap velem volt.

Hogy én hallgattam, ő is hallgatott. Nem beszélt a jó ember, csak
mikor
kérdeztem.

- Min gondolkozik, Domokos? - szólaltam meg egyszer, hátrafordulva.

- Nem gondolkozom én istálom, sömmin se.

- Nem lehet az Domokos: az élő embernek mindig forog valami az
elméjében.

- No az enyimbe nem forog istálom, csak néha-néha.

- Szakítson, - mondom, - egypár virágot arról a rózsafáról.

Egy darabig előttem hevertek a virágok. Mi szépek, üdék,
bársonyosak.
Az ember fehérülni érzi a lelkét, amíg nézi. Olyanok, mint annak
a
jegyzőleánynak az arca, akit egy pünkösd-napon hazakísértem az
erdőn.
Az is ilyen halovány volt, mint ezek közt a leghaloványabb. Aztán,
mikor elbucsuztunk az erdő végén, mondott valamit nekem, és
megszorította a kezemet. És akkor olyan pirossal vált, mint ezek
között
a legpirosabb.

Soha nem láttam többet. Egy év mulva eltemették s azt írták rá a
koporsójára:

Élt 17 évet.

Ez a leány jut most eszembe. Ha az ember virággá változik a halála
után, ő is vadrózsa most. Valahol az erdőszélén áll egyedül.
És a
csöndességben kitárja harmatos virágait.

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.